Hatalomkoncentráció, neoliberalizmus és az alternatívák

TAKIS  FOTOPOULOS

 

Takisz Fotopoulosz előadásában kifejti, hogy a jelenlegi válság mélyebb oka a hatalom koncentrációja, amit a jelenlegi intézményi keretek (nemzetközi piacgazdaság, fogatlanított parlamentális demokrácia) között nem lehet megszüntetni.

A mai előadásomban azt vizsgálom, hogy milyen okai vannak a gazdaság, a politika és a tágabb értelemben vett társadalom jelenlegi nyilvánvaló összetett válságának. Szerintem a válság alapvető okai nem pusztán a technológiára és/vagy a túlnépesedésre, a termelés emelkedésére, a nagy mértékű fogyasztásra és hasonlókra vezethetők vissza, mint ahogy azt általában gondolják.

Megpróbálom bemutatni, hogy ezek az állítólagos okok tulajdonképpen csak tünetei egy sokkal súlyosabb betegségnek, amit 'hatalomkoncentrációnak' hívnak. Valójában a válság végső oka a gazdasági és politikai hatalom koncentrációja. Az előbbi a piacgazdaság és az abból eredő gazdasági növekedés eredménye, az utóbbi a jelenlegi liberális oligarchia ezzel párhuzamos felemelkedésének köszönhető. Ezután röviden kitérek arra, hogy ha elfogadjuk azt, hogy a válság oka a hatalom koncentrációja, akkor az inkluzív (azaz nem exkluzív - a ford.) demokrácia modellje - ami magában foglalja a gazdasági, politikai és társadalmi hatalom egyenlő elosztását, azaz a hatalmi viszonyok és struktúrák tényleges eltörlését - nem csak hogy nem egy utópia, hanem az egyetlen kivezető út a jelenlegi válságból, amely válság nem csak a társadalmi élet jelenlegi formáját veszélyezteti, hanem magát az életet is.

Kezdjük a gazdasági hatalom koncentrációjával, ami a piacgazdaságban döntő mértékben befolyásolja (bár nem határozza meg teljesen, mint ahogy a marxisták állítják) a hatalomkoncentráció más formáit.

Érvelésem lényege az, hogy a gazdasági hatalom jelenlegi koncentrációja elkerülhetetlen következménye volt annak a folyamatnak, ami mintegy kétszáz éve a piacgazdaság felemelkedésével, vagyis egy olyan rendszer elterjedésével kezdődött, amely a jelenlegi neoliberális gazdaságba torkollott, és a világ népességének harmadát munkanélküliségre, ötödét teljes szegénységre ítéli, ahol a várható élettartam 40 év. Ennek a rendszernek a felemelkedése vezetett különböző folyamatokon keresztül és különböző okokból a növekedésorientált gazdaság két fajtájához, a most kihalt ('létező szocializmusnak' is nevezett) szocialista és a jelenleg univerzális kapitalista gazdasághoz. Mint köztudott, a történelem legnagyobb természetpusztitásáért joggal okolható a növekedésorientált gazdaság mindkét verziója (ezt úgy lehetne definiálni, hogy olyan gazdasági szerveződés, amelyet 'magától' vagy szándékosan a maximális gazdasági növekedés szempontja vezérel)

De mielőtt arról beszélnénk, hogy jutottunk el ide, szeretném tisztázni az általam használt kifejezéseket, a piacgazdaság fontos fogalmával kezdve. Miért a piacgazdaság növekedéséről és miért nem kapitalizmusról beszélek? Nyilvánvalóan nem azért, hogy 'politikailag korrekt' legyek, mint ahogy manapság mondják, amikor száműzik a 'kapitalizmus' és a 'szocializmus' szavakat.
Azért döntöttem így, mert bár a marxista 'kapitalista termélesi mód' és 'kapitalista gazdaság' fogalmak sokat segítettek a társadalmi osztályok és a világgazdasági munkamegosztás tanulmányozásában, ezek túl szűkek és idejétmúltak.

Túl szűkek, mivel arra utalnak, hogy a hatalmi viszonyok általában analizálhatóak a gazdasági hatalmi viszonyok fogalmaival (vagy leszűkíthetők erre), miközben nyilvánvaló, hogy a gazdasági hatalom csak egyetlen formája a hatalomnak, és elégtelen vagy túlságosan leegyszerűsített interpretációkhoz vezethet, különösen ha a hierarchikus viszonyokhoz (pl. a háztartásban, munkahelyen, stb...) vagy a faji, ill. kulturális 'identitáshoz' kapcsolódó társadalmi jelenségek analizálásánál központi fogalomként használjuk.

Idejétmúltak, mivel a mai nemzetközi piacgazdaságban sem a marxista osztályanalízis, sem a 'világrendszer' felfogásból származó világgazdasági munkamegosztás fogalma nem igazán helytálló.

Egy másik osztályanalízisre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük a mai osztályszerkezetet, továbbá az Észak és Dél fogalmának elkülönítéséhez, hogy megértsük a nemzetközi gazdaság szerkezetet.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a piacgazdaság fogalma önmagában elég tág ahhoz, hogy megfelelően értelmezni lehessen pl. a fent említett társadalmi jelenségeket. Mégis, az a puszta tény, hogy ezt a fogalmat csak a valóság egy szegmensének - a gazdaságnak - a megmagyarázására használják anélkül, hogy azt állítanák, hogy ez a szegmens meghatározza a többit, elég tág teret hagy a társadalmi valóság megfelelően átfogó értelmezéséhez. Tehát 'piacgazdaság' alatt azt a konkrét rendszert értem, ami egy adott helyen (Európában) és bizonyos időpontban (két évszázada) bukkant fel, nem pedig egy általános történelmi kategóriát arra, hogy a gazdaság fejlődését tanulmányozzuk az egész történelmen keresztül, mint ahogy a marxista 'termelési mód' fogalma állitólag teszi. A piacgazdaságot én olyan önszabályozó rendszerként definiálom, amelyben az alapvető gazdasági problémák (mit, hogyan és kinek termeljünk) az ármechanizmuson keresztül automatikusan oldódnak meg, nem pedig tudatos társadalmi döntések által.

Persze ez nem jelenti azt, hogy egy piacgazdaságban egyáltalán nincs társadalmi kontroll.
Fontos, hogy megkülönböztessük a társadalmi ellenőrzés különféle típusait, mivel ezek segítségével közelebb juthatunk a gazdaság piacosításának és nemzetközivé válásának megértéséhez.

A piacgazdaság társadalmi kontrolljának három fő típusa lehetséges:

1. Szabályozások, amelyeket többnyire a tőkések vezetnek be azért, hogy szabályozzák a piacot, hogy stabil keretet biztosítsanak a piacgazdaság zökkenőmentes működésének anélkül, hogy lényegesen befolyásolnák az önszabályozó jelleget. Az ilyen szabályozások mindig szükségesek a piac működéséhez. Erre a típusra jó példa a közelmúlt GATT, vagy a maastrich-i/amszterdami szerződései, amelyek rendre a világpiacot és az európai piacot hivatottak megrendszabályozni, leginkább azoknak az érdekében, akik a megfelelő piacokat uralják (multik, stb...)

2. Tágabb értelemben vett társadalmi ellenőrzés, amelyeknek ugyan az a fő céljuk, hogy megvédjék a külföldi versenytől azokat, akik a hazai piacot uralják, mégis közvetve a társadalom többi része számára is hasznosak lehetnek. Legfontosabb példák a protekcionista intézkedések a hazai áru- és pénzpiacok védelmére (vámok, import-kvóták, az átváltási értékek ellenőrzése, stb...).

3. Szűkebb értelemben vett társadalmi kontroll, amelynek célja az emberek és a természet védelme a piacosítás hatásai ellen. Ezeket olyan emberek küzdelmének eredményeként vezették be, akiket hátrányosan érintett a piacgazdaság. Tipikus példák erre a társadalombiztosítási szabályozás, jóléti szolgáltatások, makrogazdasági intézkedések a teljes foglalkoztatottság érdekében, környezetvédelmi szabályozások, stb.

A piacgazdaság az én definicióm szerint tágabb fogalom, mint a kapitalizmus és nem kellene összekeverni őket. A piacgazdaság a források elosztásának módjára, míg a kapitalizmus a tulajdonviszonyokra utal.
Bár a történelem során a piacgazdaság a kapitalizmussal kapcsolódott össze, azaz a termelőeszközök magántulajdonával, az erőforrások piac általi elosztása nem elképzelhetetlen egy olyan rendszerben sem, ahol a gazdasági erőforrásokat a társadalom birtokolja és ellenőrzi.

A kapitalizmus és piacgazdaság ezen megkülönböztetése különösen hasznos ma, amikor sok állítólagos 'baloldali' újból felfedezi a 'szocialista' piacgazdaság érdemeit, miután a tervgazdaságok kudarcot vallottak. Ugyanakkor több 'kommunista' párt (Kínában, Vietnamban) a 'szocialista' piacgazdaság építését tűzte ki célul és egy olyan folyamatot indítottak be, amelynek eredménye a piacgazdaság és a szocialista állam legrosszabb elemeinek ötvözete lesz (munkanélküliség, egyenlőtlenség és szegénység az
egyik, tekintélyelvűség és a politikai szabadságjogok hiánya a másik oldalról).

Bár ma a piac az élet minden területét áthatja, a családi élettől a kultúráig, az oktatásig, stb., továbbá a piac már nagyon régóta létezik, könnyen kimutatható, hogy a gazdaság piacosítása egy új jelenség, ami csak az utóbbi két évszázadban jelent meg. A középkor végéig a piacok nem játszottak jelentős szerepet a gazdaságban. Még akkor is, amikor a XVI. századtól sok és fontos piac alakult ki, a társadalom olyan szigorúan ellenőrizte őket, hogy az önszabályozás elképzelhetetlen volt.

A piacgazdaság és az összes korábbi gazdaság közt az a döntő különbség, hogy a történelemben először a piac önmagát szabályozza. Ez egy olyan rendszer, ahol még a legelemibb termelőeszközök is a piac fennhatósága alá tartoznak, mint a munkaerő, föld és pénz. Valójában csak a XVIII. sz. végén alakultak ki a szabályozott piacokból az önszabályozó piac-rendszerek, a társadalmat a 'Nagy Átalakulás'-ra, vagyis a piacgazdaságra való átállásra késztetve, amelybe bele volt építve, hogy a jelenlegi internacionalizált gazdasággá fog válni.

Tehát az Ipari Forradalom során, a fogyasztói társadalom keretei között, az ipari termelés új rendszerét vezették be, ahol a termelőeszközök magántulajdonban vannak, és ez elkerülhetetlenül vezetett (a nemzetállam kritikus támogatásával) ahhoz, hogy a korábbi társadalmi ellenőrzés alatt álló gazdaságok (ahol a piac csak marginális szerepet játszott) átalakultak a jelenlegi piacgazdaságokká. Ez azért volt elkerülhetetlen, mert a termelés magántulajdona azt kivánta meg a tulajdonosoktól, hogy gazdaságilag hatékonyak legyenek, hiszen túl kellett élniük a versenyben vetélytársaikat.. Ez pedig azt jelenti, hogy gondoskodniuk kellett két dologról:

a. a munkaerő és a föld szabad áramlásáról a lehető legalacsonyabb áron.

b. a befektetések folyamatos áramlásáról az új technológiákba, termelési módszerekbe, hogy növeljék a hatékonyságot és az eladási statisztikákat.

Az elsőből következik a piacosítás, a másodikból a növekedés. A piacositás azt jelenti, hogy a termelőeszközök tulajdonosainak anyagi érdekük fűződik a piac feletti társadalmi ellenőrzés minimalizálásához, különösen a munkaerő-, a föld- és a pénzpiacok esetében. Ha ugyanis törvények védik pl. a munkásokat, akkor a munkaerőpiac kevésbé rugalmas lesz, következésképpen a munkaerő áramlása drágább és kevésbé zökkenőmentes. A második követelmény, az új technológiákba, termelési módszerekbe való befektetés a verseny túléléséhez, elkerülhetetlenül növekedéshez vezet. Erre a 'növekedés vagy halál' jelszó találó. Tehát a két fentebb említett követelmény (mindkettő ugyanabból következik: a hatékonyságból és a versenyképességből) világossá teszi egyrészt a rendszer 'objektiv' logikáját, amire a piacosítás kifejezést használjuk, másrészt a a rendszer dinamikáját, a gazdasági növekedést.

Ilymódon a piacgazdaságban van két szükséglethalmaz, amelyek hatásukban közvetlen ellentétben állnak egymással. Egyfelől azoknak, akik a termelést ellenőrzik, 'magánjellegű' szükséglete a hatékonyság és a versenyképesség, és ez elkerülhetetlenül piacosításhoz és növekedéshez vezet. Másfelől társadalmi szükség van a munkások és a környezet védelmére, ami ugyancsak elkerülhetetlenül, a piac feletti szociális kontroll kiterjesztéséhez azaz a piacok társadalmasításához vezet.

Persze ez a konfliktus csak olyan társadalmi rendszerben jelenik meg, ahol a társadalom és a gazdaság el van választva, mint ahogy a piacgazdaságban is. Ezért folyik szüntelen társadalmi harc, mióta a piacgazdaság megjelent. Lényegében a küzdelem a piacgazdaságot uraló erők (azaz a termelést és elosztást ellenőrző kapitalista elit) és a társadalom többi része között folyik. Az előbbiek abban érdekeltek, hogy a piac - és különösen a munkaerőpiac - feletti társadalmi kontrollt minimalizálják, hogy az árucikkek szabad áramlását biztosítsák. Az utóbbiak - főként a növekvő munkásosztály - célja ugyanakkor a piac feletti társadalmi ellenőrzés maximalizálása, azaz a lehető legerősebb önvédelem a piac veszélyeitől, pl. a munkanélküliségtől és a szegénységtől.

Elméleti és politikai szinten ez az ellentét a gazdasági liberalizmus és a szocializmus (mind az államszocializmus mind a libertariánizmus) közötti harcban jelent meg. A gazdasági liberalizmus önszabályozó piaci rendszert kisérelt meg létrehozni, fő módszerei a laissez-faire, szabadkereskedelem és a szabályozások eltörlése. A másik oldal az embereket és a termelő szervezeteket akarta megóvni a piac feletti társadalmi ellenőrzés módszerével. Ez a küzdelem a Nyugat történelmének központi eleme az Ipari forradalomtól napjainkig.

Itt meg kell jegyeznünk, hogy bár a piacgazdaságnak a két alapvető komponense a piacositás és a növekedés, a történelem során egészen a poszt-indusztriális korszakig ebből csak az első osztotta meg az értelmiséget és egyedül amiatt alakult ki a két nagy elméleti és politikai mozgalom, a liberalizmus és a szocializmus. A második komponens, a növekedés nem eredményezett hasonló mogosztottságot.

A növekedésorienált gazdaság mindkét változatában - úgymint a kapitalista és a szocialista verzióban - a gazdasági növekedés vált a domináns társadalmi paradigmává (azaz a hiedelmek, elképzelések és ezeknek megfelelő értékek olyan rendszerévé, amelyek a politikai, gazdasági és társadalmi intézményekkel kapcsolatba hozhatók). Tehát mind a liberálisok, mind a szocialisták célja a gazdasági növekedés lett, noha eredetileg ez a piacgazdaság alapvető jellemzője volt. Ez persze annak tulajdonítható, hogy a késő- felvilágosodást követően a haladást a termelőerők fejlődésével azonosították, amit a szocialisták, különösen a marxisták is átvettek.

A piacosítás történelmileg három fázisban zajlott le:

a. liberális fázis, az 1830-as évektől úgy 1870-ig, azután a protekcionizmus hosszú átmeneti időszaka után jött

b. az erős állam időszaka, ami a XX. század 30-as éveitől a 70-es évekig tartott, de ekkortól a

c. jelenleg is tartó neoliberalizmus maga alá gyűrte.

Mint ahogy az a fenti szakaszokból is látszik, a piacgazdaság felemelkedésétől a hosszútávú trend mindig is az volt, hogy a piacok társadalmi ellenőrzése csökkent, a mi szemszögünkből nézve: a gazdasági hatalom koncentrálódott. Mind elméletileg, mind empirikusan könnyen bebizonyítható, hogy a piacositás és a gazdasági hatalom koncentrálódása között közvetlen kapcsolat van: minél nagyobb fokú a piacosítás (azaz kisebb mértékű a piacok feletti társadalmi ellenőrzés, különösen a szűkebb értelemben vett társadalmi ellenőrzés), annal erősebb a hatalom koncentrációja.
A történelemben csak a relatíve rövid 'erős állam' fázisban fordult meg ez a trend, bár az akkor bevezetett társadalmi kontroll célja a munkaerő, nem pedig a környezet védelme volt. Ez főleg a gazdasági elitek elleni társadalmi küzdelem eredménye volt, amit egy sor véletlen politikai és gazdasági faktor segített, ám ezekkel most idő hiányában nem foglalkoznék.

.Ma a nemzetközi neoliberális piacgazdaság gyakorlatilag egyeduralkodó. Itt fontos megjegyezni, hogy a technológiai forradalom, ami a jelenlegi posztindusztriális társadalomhoz vezetett, nem csak nyílt vagy rejtett munkanélküliséget termelt ki - amit ma az állam képtelen de nem is igazán akar kezelni - hanem strukturalis változasokat a dolgozó népesség és a választópolgárok körében. Tehát a fejlett kapitalista országokban új osztályszerkezet alakult ki.

Az egyik oldalon a létminimum alatti osztály többnyire munkanélküliekből és azon inaktívakból áll, akik a szegénységi küszöb alatt élnek. A másik véglet a gazdasági elit és a középosztályból kivált felső osztály, amelyet a piacosítás hozott létre. Érdekes, hogy a legalsó osztály, ami becslések szerint a népesség 30%-a és a legfelső osztály - a népesség 1%-a - a nemzeti jövedelem 28%-án osztozik egyenlő arányban, azaz részesedésük 14-14%.

E két pólus között helyezkedik el a középosztály, ami a népesség döntő többségét alkotja, (kb 70%-at). Azonban ennek csak a felső része, az egész társadalom mintegy 40%-a van pénzügyileg kivételezett helyzetben (egy friss brit tanulmányt alapul véve) és Galbraith szerint ugyancsak ezek alkotják a választói többséget, amiért a küzdelem folyik. Csak ez a csoport rendelkezik teljes munkaidős, jól fizetett és biztos állással és nagy jövedelemmel. A fejlett tőkés országokban a népesség felső 40%-a rendelkezik a jövedelem csaknem kétharmadával és a politikai és gazdasági hatalmánál fogva döntő befolyással bír a választások kimenetelére. Másrészt az alsó-középosztályba, (a népesség 30%-a) tartoznak mindazok, akiknek alulfizetett, bizonytalan, gyenge védelemben részesülő állásuk van, vagyis a marginalizáltak és a létbizonytalanságban élők. Ide tartoznak az alacsony fizetésű részmunkaidősök és az alkalmi munkások, akiknek állását hivatalosan semmi nem védi, valamint a hagyományos kékgalléros alacsony képzettségű munkásosztály is. Így a posztindusztriális neoliberális társadalom nem a "kétharmados társadalom", mint ahogy azt jellemezni szokták, hanem valójában a "40% társadalma". Namost a privilegizált kisebbség ellenséges az állam kiterjesztésével és a jóléti állammal szemben, továbbá általában a piacok társadalmi ellenőrzésével szemben, hiszen azok károsan befolyásolhatnák a jövedelmüket és a gazdagságukat.
Egyre inkább vonzódnak a szolgáltatások privatizációja felé, mint pl. az egészségügy, az oktatás és nyugdíjrendszer, bár ez a 'vonzalom' jelentős részben az állami ellátás neoliberális aláásásának köszönhető. Az erős és jóléti államhoz való hozzáállásukat döntő mértékben az a tény határozza meg, hogy a közszolgáltatások és ezek finanszírozása az adókból eltérő hatással van a felső és az alsó osztályra. Más szavakkal a privilegizált kisebbségnek kell pénzügyileg - zömmel az adókon keresztül - finanszírozni a közszolgáltatásokat, amiben többé nem érdekeltek (a neoliberalizmus miatti minőségrolmás fontos tényező itt) és amelyeket többnyire az alsó osztályok élveznek. Minthogy a gazdaságilag előnyös helyzetben lévő kisebbség ugyanakkor választásoknal a többséget alkotja (mivel ők aktívan részt vesznek a választásokban, míg a létminimum alatt élők többnyire nem foglalkoznak ezzel, mert kiábrándultak a politikai pártokbol, lévén azok nem tudtak megoldani a problémájukat), a választások kimenetelét a privilegizált kisebbség (választási többség) határozza meg. Annak, hogy az osztályszerkezet és a választópolgárság összetétele így megváltozott, elkerülhetetlen következménye a hagyományos szociáldemokrata pártok gyors hanyatlása, ebből következően pedig a neoliberalizmus felé vezető 'modernizálási' kisérletek, amelyeket azért hajtottak végre, hogy a privilegizált kisebbség szavazatait megszerezzék. Így jött létre az un. 'neoliberális konszenzus', ami az erős állam kihalt szociáldemokrata konszenzusát helyettesítette. Ebből az új konszenzusból nem következik, hogy az államnak egyáltalán nem kell szerepet játszania a gazdaságban. Ne keverjük össze a liberalizmust/neoliberalizmust és a laissez-faire-t. Ne felejtsük el, az állam maga hozta létre az önszabályozó piacok rendszerét. Továbbá az állami beavatkozás néhány formája mindig is szükségszerű volt a piacgazdaság zökkenőmentes működéséhez. Az államnak szólnak, hogy játsszon fontos szerepet a piac kinálati oldalában és különösen, hogy intézkedéseket tegyen a versenyképesség fejlesztésére, képezze ki a munkaerőt az új technológiák kivánalmainak megfelelően, esetleg támogassa az exportot. Tehát az állami beavatkozások azon fajtáit, amelyek kompatibilisak a piacositási folyamattal, a neoliberális konszenzus nemhogy nem ellenzi, hanem aktivan támogatja, különösen a progresszív elemek (Clinton-kormány, szocdem és balközép pártok Nagy Britanniában, Francia-, Olasz-, és Görögországban, stb.)

Így a mai piacgazdaságot uraló elitek fő célja ma az (és mindig is az volt), hogy maximalizálják a piac szerepét és minimalizálják a piac feletti társadalmi ellenőrzést, hogy az elérje a maximális hatékonyságot és növekedési sebességet. Ezért a szűkebb értelemben vett társadalmi ellenőrzést egyetemesen megszüntették, mint ahogy a tágabb értelemben vett ellenőrzés jelentős részét is, mint például az import-ellenőrzést és a vámokat, amiket ugyancsak elutasítanak, minthogy azok gátolják a jelenlegi nemzetközivé vált piacgazdaság expanzióját. De még ez sem jelenti azt, hogy a piac mindenfajta ellenőrzését kiküszöbölték volna. Nem csak a szabályozás maradt (és néhány esetben erősödött), hanem számos társadalmi ellenőrzés is. Ha a szűkebb értelemben vett társadalmi ellenőrzést tekintjük, akkor azt látjuk, hogy bár a jóléti államot hagyják leépülni, számos 'szociális háló' megmaradt a fejlett tőkés országokban, hogy a zavargásokat féken tartsák. Tehát nem egyszerűen egy olyan kisérletről van szó, hogy állítsuk vissza az órát az 1840-es évekre.

Ma inkább egy olyan új szintézis megteremtése folyik, amely el akarja kerülni a tiszta liberalizmus szélsőségeit. A lényegében önszabályozó piacot kombinálják a szociális háló és a társadalmi ellenőrzés különböző típusaival, azért, hogy biztosítsák egyrészt a privilegizáltak pozícióit - elsősorban az elitét, másodsorban a "40% társadalmáét" - másrészt a létminimum alatt élők puszta túlélését úgy, hogy lényegében önszabályozó marad a piac. Ilymódon a nemzetállamnak nem csak a piacgazdaság kereteinek biztosításában van lényeges szerepe (az erőszak monopoliumán keresztül), hanem a neoliberális gazdaság zökkenőmentes működéséhez szükséges infrastruktúra biztosításában is.

Mégis, mint ahogy azt már említettem, a jelenlegi neoliberális fázis nem csak a piac feletti társadalmi elnőrzés csökkentését jelenti, hanem elkerülhetetlenül a gazdasági hatalom nagymértékű koncentrációját. Ez a gazdasági koncentráció minden szinten nyilvánvaló: a termelés és kereskedelem koncentrációja, a tőkekoncentráció, mind Északon, mind Délen, és a kettő egymáshoz való viszonyításában is, a vagyon koncentrációja, stb.

Nüzzünk erre néhány adatot: az 500 legnagyobb vállalat a világ népességének csak 5%-át foglalkoztatja, ők adják az össztermelés 25%-át és a vagyon 42%-át. Speciálisan, a 12 fontos ipari szektorban (pl. járművek, elektronika, számítógépek, acél, olaj, tömegtájékoztatás) a termelés 40%-a legfeljebb 5 cégnek tulajdonítható, míg az élelmiszerellátást tíz vállalat urallja minden területen. Végül, amíg a 48 legkevésbé fejlett ország (a világ népességének 10%-a) részesedése a világkereskedelemből megfeleződött az utóbbi húsz évben, jelenleg 0.3%, addig a 359 legnagyobb multinacionális cég részesedése 40%-os. Nem meglepő, hogy a föld népességének 20%-a ma 78-szor gazdagabb, mint a legszegényebb 20%, pedig 1960-ban csak 30-szor volt gazdagabb. Az EU 12 országában például - mint ahogy azt egy Eurostat jelentés kimutatja - az összjövdelem negyedével a háztartások felső 10%-a rendelkezett, míg az alsó tíz százalék csak a 2%-ával. Azonban minthogy a jövedelemeloszlás a legfőbb meghatározója a fogyasztási szokásoknak és – egy piacgazdaságban - a termelési módszereknek is, azonnal látható a kapcsolat az egyenlőtlenségek és a jelenlegi környezetpusztító gazdasági fejlődés között.
Tekintsük először a felső 10%-ot: köztudott, hogy a gazdagok túlfogyasztása okozza a legtöbb környezetpusztítást. Például a hét leggazdagabb tőkés ország, amelyekben a vilagnépesség 12%-a él összesen, az üvegházhatású gázok 42%-ának kibocsájtásáért felelős. A másik szélsőség esetében a létező bizonyítékokat figyelembe véve arra a következtetésre juthatunk, hogy a környezetpusztulást a fejlődés előidézte szegénység okozza, nem pedig a fejlődés hiánya miatti szegénység. Magyarul a Déli országok elitjei importálják a piacgazdaságot és így a növekedésorientáltságot, miáltal koncentrálódik a gazdasági hatalom és ez vezet a helyi közösségek és az önellátás szétzúzásához, mivel az egész világon a nemzetközi piacgazdaság keretei között elterjedő exportorientált gazdaságot részesítik előnyben.

Latin-Amerikában például az emberek 11%-a volt földnélküli 1961-ben, azonban 1975-re ez a szám 40%-ra emelkedett. Általában a Harmadik Világban az agrárterületek 80%-a továbbra is a földtulajdonosok 3%-ának kezén van. Ezen új, korszerűsített 'bekerítések' miatt vesznek részt a helyi környezetük pusztításában (erdőirtás, az ökoszisztémák megsemisítése) földnélküli parasztok a puszta túlélésük érdekében. Tehát még egyszer hangsúlyozom, hogy mind a gazdagok fogyasztási stílusa, mind a szegények termelési módszere esetében a környezetpusztítás oka nem pusztán a gazdasági növekedés.
A növekedés mennyisége és méginkább minősége az ok, amelyet pedig a gazdasági hatalom koncentrációja alakít döntő mértékben, ez pedig - mint ahogy azt már említettem - a gazdaság és a társadalom szétválasztásának elkerülhetetlen következménye. A piacgazdaság megjelenésétől fogva a történelmi folyamatokat a gazdasági hatalom növekvő koncentrációja jellemezte.

Ez persze nem meglepő, hiszen mind az ortodox, mind a marxista közgazdaságtanból az következik, hogy a gazdasági növekedés és a hatékonyság maximális növekedése a munkamegosztás, a specializálódás és a piac méreteinek kiterjesztésén múlik. A profithajszolás a hatékonyság és a piac méretének maximalizálásán keresztül elkerülhetetlenül a gazdasági hatalom koncentrációjához vezet azon elit kezében, amely a gazdasági folyamatokat ellenőrzi. Empirikus kutatásokkal is könnyen bebizonyítható, hogy a piac urainak profitorientáltsága koncentrációt eredményez.

Itt meg kell jegyeznünk, hogy napjainban a termelés léptékének megváltozása nem jelenti azt, hogy a koncentráció lelassult volna. Így a piacositás korai szakaszában a gazdasági hatalom koncentrációja a termelés 'tömegesítésének' volt az eredménye, vagyis annak, hogy a termelési folyamatot nagy termelési egységekbe koncentrálták, hogy a megfelelő méreteket és hatékonyságot biztosítsák.

Ma a gazdasági hatalom koncentrációja párhuzamosan zajlik a termelés méreteinek csökkentésével és megosztásával, amely egybeesik a posztindusztriális nemzetközi gazdaság és a modern technológia által támasztott követelményekkel. Azonban ez a léptékcsökkenés a termelési egységek méretét érinti, de nincs hatással a gazdasági hatalom koncentráciojára a vállalat szintjén. Tekintsük példaként a befektetések koncentrációját: A száz legnagyobb multinacionális cég az összes külföldi befektetések harmadáért felelős.

Emellett a piacgazdaság kialakulásával járó gazdasági hatalomkoncentráció az országok közti eltéréseket vizsgálva is szembetűnő. Jól ismert, hogy az Észak és a Dél között egy történelmi szakadék keletkezett azóta, hogy az Észak piacgazdasága elkezdte a Dél hagyományos gazdaságát áthatni. Mintegy kétszáz éve, amikor a piacositás éppcsak elkezdődött északon, az egy főre eső átlagjövedelem csak kb. másfélszer volt magasabb a gazdag országokban, mint szegény társaikban. Száz évvel később, 1900-ban már hatszor nagyobb volt, az 1950-es évek elején pedig, amikor a Dél megkezdte a növekedésorientált gazdság importját, 8,5-szor volt magasabb. Ezután viszont drámaian nőtt a szakadék, 1970-re az arány 13:1 lett. A nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején a koncentráció tovább gyorsult. A 'Triádok', vagyis a három fő gazdasági régió (Észak-Amerika, Nyugat-Európa és Japán), amelyek a világnépessegnek csak 14%-át adják, az 1980-91 közötti időszakban a közvetlen külföldi befektetesek 75%-át vonzották magukhoz, a világkereskedelemből és az összjövedelemből egyaránt 70%-al részesedtek. Ennek eredményeképpen 1995-ben a 'magas jövedelmű gazdaságokban', ahol az emberiség 16%-a él, az egy főre eső jövedelem csaknem 58-szor magasabb volt, mint az alacsony jövedelmű országokban, ahol az emberek 56%-a él. Tehát miközben a nemzetközi piacgazdaság univerzálissá vált, mindössze 8 év alatt az egyenlőtlenség robbanásszerűen megnőtt. 1987-ben az egy főre eső jövedelem a legszegényebb országokban 7.3%-a volt az USA-énak, míg 1995-ben már csak 4.7%-a. Azonban a gazdasági hatalom koncentrációja nem a kapitalista növekedésorientált gazdaság kiváltsága. A szocialista típusú növekedésorientált gazdaságban is hasonló koncentráció ment végbe. Ezért a növekedésorientált gazdaság két típusa közti különbség a koncentráció szempontjából arra redukálható, hogy ki birtokolja a termelőeszközöket és hogy osztják el ezeket a különböző felhasználók között.

Tehát mind a kapitalista piac-mechanizmus, mind a szocialista tervezési mechanizmus azt eredményezi, hogy kialakul néhány privilegizált pozíció a többiek rovására. A piaci rendszerben ezek automatikusan alakulnak ki a rendszer működéséből eredő egyenlőtlen elosztásból, míg a központi tervezésnél ez a tervezési folyamatban résztvevő bürokratikus elit kiváltságainak intézményesítésén keresztül valósul meg. Tehát a 'szocialista' hatalomkoncentráció nem véletlenül következett be, amikor a szocializmus politikailag a szovjet 'demokrácia', gazdaságilag a központi tervezés formájában valósult meg.
Hasonlóképpen a kapitalizmusban sem véletlenül koncentrálódott a hatalom, amikor politikailag a parlamentáris demokrácia, gazdaságilag a piacgazdaság formáját vette fel. Mindkét esetben a megfelelő ideológia - marxizmus és liberalizmus - igazolta a koncentrációt.

Így a marxizmusban a hatalomkoncentrációt szükségesnek tekintik a kommunizmusba való átmeneti időszakban, míg a liberalizmusban, amíg 'legális', addig a hatalomkoncentrációt nem tekintik összeegyeztethetetlennek az alapvető liberális elvvel, miszerint 'az egyén a legfontosabb', még akkor sem, ha a koncentráció tagadja az elv univerzalitását.
Ílymódon nyilvánvaló, hogy a gyakorlatban mindkét rendszer képtelen volt beváltani az igéretét: sem a 'létező szocializmus' nem vezetett el az emberiség felszabadításához, sem a 'létező kapitalizmus' nem erősítette meg az 'egyén elsőbbségét' a valóságban.

Persze a gazdasági hatalomkoncentráció nem új jelenség. Az összes hierarchikus társadalomban fellépett némi vagyonkoncentráció annak következtében, hogy a politikai és katonai hatalom a különböző elitek kezében összpontosult, amit általában olyan társadalmi szabályok 'igazoltak', amelyek a valláson alapultak. A növekedésorientált gazdaságban az az új elem, hogy a társadalmi rendszer újratermelődése és az ezt ellenőrző elit hatalma a növekedés céljának megvalósulásától függ döntő mértékben, amelyet az igazol, hogy a Haladással azonosították.

Tehát a gazdasági növekedés nem csak kiemelt társadalmi és gazdasági célként funkcionál, hanem alapvető eszköz is ahhoz, hogy a gazdasági és politikai hatalom egyenlőtlen elosztásának azon rendszere újratermelődjön, ami a modern hierarchikus társadalmakat jellemzi, ezen túl az ezt támogató ideológia központi elemévé is vált. Ezért a hierarchikus társadalom új alakot öltött a piacgazdaság elterjedésével Nyugaton és a tervgazdaság megvalósításával Keleten. Ebben az új rendszerben az elit a hatalmat nem csak a politikai, katonai vagy általában a társadalmi hatalomból meríti (mint a múltban), hanem elsősorban a gazdasági hatalom koncentrációjából, akár piaci mechanizmusok, akár központi tervezés révén jött létre az.

Azonban az a tény, hogy a modern hierarchikus társadalom önmagának újratermelésében a gazdasági növekedés maximalizálására támaszkodik, egyben alapvető ellentmondás. Ez pedig nem azért van, mert a szüntelen növekedésnek súlyos következményei vannak a környezetre nézve, mint ahogy sokan mondják, hanem azért, mert a növekedésorientált gazdaság
újratermeléséhez szükség van arra, hogy a haszon az emberiség egy kis része kezében koncentrálódjon, azaz óriási jövedelemegyenlőtlenségek legyenek. Ebből két következtetés fakad:

Először is egyszerűen fizikai képtelenség az Észak "40%-os társadalma" és a Dél elitjei által napjainkban folyó pazarló fogyasztási színvonalat az egész emberiségre kiterjeszteni. Mint ahogy azt nemrég kimutatták "nyilvánvalóan megoldhatatlan, hogy az ipari társadalmakban élő emberek fogyasztását a Föld összes embere elérje, mivel az anyagi termelésben óriási növekedést kellene elérni. Csak ahhoz, hogy az északi életszínvonalat mindenki elérje, a világ ipari termelésének 130-szorosára kellene emelkednie." Így arra a következtetésre juthatunk, hogy a jelenlegi gyors növekedés az olyan országokban, mint Kína (ahol a GDP átlagosan 11%-kal növekedett 1980-95 között) csak akkor fenntartható fizikailag, ha ezzel párhuzamosan az egyenlőtlenségek is hasonló ütemben növekednek.

Másrészt az egész földön egyetemessé tett növekedésorientált gazdaság ökológiailag nem fenntartható a technológiai tudásunk jelenlegi szintjén és a 'környezetbarát' technológiák jelenlegi ára mellett. Más szavakkal, ezen technológiák elterjesztése a jelenlegi árukon és a jövedelem koncentrációja mellett nem lehetséges. Továbbmenve, legalábbis kétséges, hogy ezen technológiáknak az elterjesztésük után is ugyanannyira előnyös hatásuk lenne a környezetre nézve.

Tehát a koncentráció és a környezetpusztítás nem csak a növekedésorientált gazdaság létrejöttének alapjait alkotják, hanem: alapvető előfeltételei ezek újratermelésének is. Ellentétben az 'alulfogyasztó/civil társadalmi/szocio-liberálisokkal, akik abban bíznak, hogy a Triád elitjei - a növekvő egyenlőtlenség miatt keletkező nem megfelelő kereslet veszélyével szembesülve - majd arra hajlanak, hogy egy vegyes világgazdaságot vezessenek be, éppen az ellenkezője igaz. Azoknak, akik a fogyasztás csökkentését hirdetik és azt remélik, hogy a Triádok elitjei a növekvő egyenlőtlenség miatti elégtelen kereslet fenyegetésével szembesülve majd egy kevert világgazdaságot vezetnek be, nem lesz igazuk.Az Észak növekedésorientált gazdaságát a világgazdaság növekvő egyenlőtlenségei nem csak hogy nem fenyegetik, hanem épp ellenkezőleg, a növekedés függ az egyenlőtlenségektől. Ezért miként a növekedő gazdasági termelés nem lehetséges a természet kifosztása nélkül, ugyanúgy a fizikai újratermelés sem lehetséges a gazdasági hatalomkoncentráció további növekedése nélkül.
Így a növekedésorientált piacgazdaság és a gazdasági hatalom koncentrációja csupán ugyanannak az éremnek a különböző oldalai. Ez azt jelenti, hogy sem a gazdasági hatalom koncentrációja, sem a növekedés ökológiai következményei nem elkerülhetőek a nemzetközi piacgazdaság jelenlegi intézményi keretei között.

Azonban - és itt felbukkan egy ellentmondás - a gazdasági hatalomkoncentráció növekedése elkerülhetetlenül ahhoz a felismeréshez vezet, hogy ha a Haladást a növekedésen keresztüli jólét-fejlődésként értelmezzük, akkor az szükségszerűen nem-univerzális jellegű lesz. Ezért a jelenlegi társadalmi rendszerrel kapcsolatban akkor fog eljönni az igazság pillanata, ha általánosan elfogadott lesz az a felismerés, hogy a jelenlegi pazarló fogyasztási színvonal létezése alapvetően függ attól, hogy az emberiség csak egy kis része élvezheti azt, mind a jelenben, mind a jövőben.

Ha az államok mai szerepét vesszük szemügyre, a 'globalizálók' állitásaival ellentétben a nemzetállamok még fontos szerepet játszanak a nemzetközi neoliberális gazdaságban, mint ahogy azt már korábban is említettem. Azonban ez a szerep többé nem foglalja magába olyan szabályok kikényszerítését, melyek megvédenék a társadalmat a piactól. Az állam szerepe ma kizárólag a piacgazdaság újratermelésének biztosítása az erőszak monopoliumán keresztül, az, hogy stabil kereteket teremtsen a piacok hatékony működése számára.

Tehát a piacosítás első fázisában, amikor a piac még alapvetően nemzeti volt, a nemzetállam az erőszak monopóliuma segítségével a piac szabályainak betartását kényszerítette ki. A mai nemzetközi piacgazdaságban ugyanez a szerepe az államnak, de más nemzetközi szervezeteknek is, mint a NATO és a kapitalisták vezette ENSZ (lásd az első öböl-háború példáját). Ez persze nem mond ellent annak a korábban már említett ténynek, hogy az államok elvesztik gazdasági szuverenitásukat és helyükre többszintű politikai-gazdasági képződmény lép, amely kistérségekből, hagyományos államokból, nagytérségekből és világvárosokbol áll és ezeken játsszák a világ-gazdaság játszmáit.

Így a piacgazdaság nemzetközivé válásának fontos következménye a gazdasági hatalom koncentrációjának további fokozódása az ipari termelésben bekövetkező kismértékű decentralizáció ellenére. Azonban a piacgazdaság nemzetközivé válásának gyorsulása és az ennek eredményeképpen bekövetkező gazdasági hatalomkoncentráció a politikai hatalom koncentrációjára is komoly hatással van. Például egy nemrég készített jelentés szerint az EU-ban a törvények és szabályok 50%-át Brüsszelben hozzák. Ez már most is vitákhoz vezet a politika és a demokrácia jövőjével kapcsolatban. Azok, akik a piacgazdaság és a 'liberális' demokrácia jelenlegi intézményi kereteit elfogadják és természetesnek veszik, két táborra oszthatók a trendek értelmezésének szempontjából. Egyfelől vannak, akik támogatják azt az elképzelést, hogy a jelenlegi folyamatok hosszútávon nemcsak a nemzetállamok, hanem a 'politika' és a 'demokrácia' végét jelenthetik, legalábbis amilyen értelemben ma gondolunk rájuk. A a 'politika vége' tétel támogatói úgy érvelnek, hogy a közjó természetes helye, vagyis a politikai szféra, amin a liberális demokrácia nyugszik, eltűnőfélben van jelenleg, a hálózatok korában.
Másfelől a civil 'Baloldal' azt vallja, hogy a nemzetállam még mindig a legmegfelelőbb motor a növekedésorientált gazdaság újratermeléséhez és a globalizációval kapcsolatos állítások nagymértékben eltúlzottak.

Minden különösebb nehézség nélkül egyetérthetek azzal, hogy a 'politika' és a 'demokrácia' lassacskán végetér, azonban ezek a fogalmak számomra (feltéve, hogy ezek alatt napjaink kormányzási módját és a liberális oligarchiát értjük, amelyek a politikát, illetve a demokráciát helyettesítik.) az államvezetést és a liberális oligarchiát jelentik, amelyek ma túljutottak a politikán és a demokrácián. Ez azért van, mert mára a 'politika' és a 'demokrácia' szavak rettenetesen eltorzultak a valódi jelentésükhöz képest, és ha nem is formájukban, de tartalmukban fokozatosan megszűnnek. Mint ahogy a múltban a 'nemzeti' piac kialakítása a közösségek, a szabad városok és azok szövetségeinek halálához vezetett, okkal számíthatunk arra,hogy a piacok jelenlegi nemzetközivé tétele a nemzetállamok és a nemzeti politika halálához fog vezetni.

De az, hogy egyetérthetünk azzal a hipotézissel, hogy a nemzetállam, és így a jelenlegi értelemben vett politika és demokrácia véget fog érni, nem jelenti azt, hogy a hipotézis támogatóinak ebből adódó következtetéseivel is egyetértenénk. Az új intézményi keretek között nyilvánvalóan semmilyen értelmes politika és demokrácia nem lehetséges, de ez nem jelenti azt, hogy maga a politika és a demokrácia fölösleges lenne. Ami nyilvánvalóan fölösleges, az a piacgazdaság jelenlegi intézményrendszere és a jelenlegi politika és demokrácia, pont azok, amiket mind a nemzetállam támogatói mind az annak végét feltételezők természetesnek vesznek!

Mindezeket átgondolva az a döntő fontosságú kérdés merül fel, hogy lehetséges-e a most létező intézményi keretek között radikálisan csökkenteni a jelenlegi óriási hatalomkoncentrációt, ami az elemzésünk szerint a jelenlegi válság alapvető oka.
A szociáldemokraták összes fajtája és a zöld 'realisták' szerint ez lehetséges egy hatékony kormányzati újraelosztó tevékenységgel. Azonban az ilyesmi a neoliberális nemzetközi piacgazdaság keretein belül - amit garantáltnak tekintenek - definició szerint ki van zárva. A mai szabad tőkepiacok keretei között egyszerűen lehetetlen akár egy ország, akár egy gazdasági tömb számára, hogy más országoktól vagy tömböktől függetlenül olyan intézkedéseket hozzanak, amelyek hatékony társadalmi ellenőrzést jelentenek a munkások és a környezet védelme érdekében.

De ha elfogadjuk azt az elméletet, amelyet itt előterjesztettem, hogy a jelenlegi sokoldalú válság alapvető oka az általános értelemben vett hatalomkoncentráció, amely a jelenlegi társadalmi-gazdasági keretekből adódik, akkor az a nyilvánvaló következmény, hogy a válságból való egyetlen kivezető út olyan szubjektív és objektív körülmények teremtése, amelyek egy új társadalomhoz vezetnek. Egy olyan társadalomhoz, amely intézményi szinten létrehozza az ahhoz szükséges feltételeket, hogy a hatalomkoncentráció ne jöhessen létre, és ennek következményeként a természet és a társadalom újra egységet fog alkotni. Egy ilyen társadalmat én inkluzív demokráciának nevezek és jellemzőit megpróbálom itt tömören összefoglalni. Azoknak, akiket ez a téma és a gazdasági válság részletesebben érdekel, ajánlom figyelmébe legújabb könyvemet (Towards An Inclusive Democracy).

Először is hangsúlyozom, hogy egy ilyen társadalom ötlete nem pusztán egy utópia a szó negatív értelmében. Egy társadalmi terv akkor nem utópia, ha napjaink realitására épül. Viszont ma a növekedésorientált gazdaság példátlan növekedése a valóság, egy olyan válságé, amely beborítja az élet minden területét (politikai, gazdasági, társadalmi, kultúrális) és a Társadalom-Természet kapcsolatot is. Egy társadalmi terv ezenkívül akkor nem utópia, ha kifejezi a jelentős társadalmi szektorok panaszait és azt, ahogy explicit vagy implicit módon kétségbevonják a létező társadalmat.

Ma pedig a fő politikai, gazdasági és társadalmi intézményeket, amelyeken a hatalomkoncentráció alapul, egyre inkább vitatják. Nem csak a politikai alapintézményeket támadják különböző módszerekkel, hanem olyan alapvető gazdasági intézményt is vitatnak, mint pl. a magántulajdon léte. Az utóbbi negyedszázadban a magán- és közbiztonság növelésére tett erőfeszítések ellenére a vagyon elleni bűncselekmények robbanásszerű terjedését figyelhettük meg, ami nem pusztán kultúrális vagy ideiglenes jelenség. Ehelyett ezekre úgy kell tekintenünk, mint egy hosszútávú trendre, ami a munkanélküliséget és a tömeges kábítószerhasználatot (ami szintén strukturális jelenség) tükrözi, továbbá a növekvő elégedetlenséget a mélyülő jövedelemi - és vagyoni egyenlőtlenségekkel, amely jelenlegi fogyasztói társadalom összefüggésében elviselhetetlen.

Tehát hogyan határozzuk meg a demokrácia új fogalmát? Hasznos lehet, ha kiindulópontként megkülönböztetjük a két fő társadalmi tartományt, a magánszférát és a közszférát, amelyekhez még hozzávehetjük az 'ökológiai tartományt', amelyet a társadalom és a természet közötti kapcsolatként definiálhatunk. A republikánus/köztársasági és a demokrata terv támogatóival ellentétben én a közszférához sorolom nem csak a politikát, hanem a gazdaságot is, csakúgy, mint a 'tágabb értelemben vett társadalmi tartományt'.

Más szavakkal, ide fogok sorolni minden olyan területet, ahol a döntéseket lehet kollektíven és demokratikusan hozni. Számomra a hagyományos közszféra kiterjesztése a gazdasági, ökológiai, és 'társadalmi' területekre elengedhetetlen eleme az inkluzív demokráciának. Tehát a politikai tartományt definiálhatjuk úgy, mint a politikai döntéshozatal területét, ahol a politikai hatalmat gyakorolják. Hasonlóan a gazdasági tartomány az a szféra, ahol egy szükséget szenvedő társadalomban a széleskörű gazdasági jellegű döntéseket hozzák, vagyis ahol a gazdasági hatalmat gyakorolják. Végül a társadalmi tartomány definíciójába a munkahelyeken, az oktatásban és minden olyan intézményben hozott döntések tartoznak bele, amelyek egy demokratikus társadalomnak alkotóelemei.

Ezeknek megfelelően a demokrácia négy típusát különböztethetjük meg, ezek alkotják az inkluzív demokrácia alapelemeit: politikai, gazdasági, ökológiai és a 'társadalmi szférán belüli' demokráciát. A politikai, gazdasági és társadalmi demokráciát úgy definiálhatjuk, mint azt az intézményrendszert, amelyik célja, hogy rendre a politikai, gazdasági és társadalmi hatalmat egyenlően ossza el, vagyis az ember ember feletti uralmát ténylegesen megszüntesse.
Ehhez hasonlóan az ökológiai demokrácia azokat az intézményi kereteket jelenti, amelyek célja a természet feletti uralkodásra tett minden emberi kisérlet kiküszöbölése, vagyis az emberek és a természet közti egység létrehozása.
Ilymódon az inkluzív demokrácia fogalmánál először azt kell felismerni, hogy a politikai vagy közvetlen demokrácia, amikor a politikai hatalom az emberek között egyenlően oszlik meg, nem megvalosítható és nem is kívánatos addig, amíg nem jár a gazdasági demokráciával, azaz a gazdasági hatalom egyenlő elosztásával. Ebben az értelemben a politikai és a gazdasági demokrácia azt fejezi ki, hogy a közszféra visszafoglalja a politikai és a gazdasági tartományokat, vagyis az igazi szociális személyiséget. Olyan feltételeket teremt, ahol mind a politikai, mind a gazdasági szinten szabadság és önrendelkezés van.
Azonban még a politikai és gazdasági hatalmon kívül is létezik hatalom, ezért a politikai és gazdasági demokrácia önmagában még nem elegendő az inkluzív demokráciához. Az inkluzív demokrácia elképzelhetetlen anélkül, hogy kiterjedjen a tágabb társadalmi területre, a munkahelyekre, a háztartásokra, az oktatási intézménnyekre és minden olyan gazdasági vagy kulturális intézményre, amely ide tartozik. Végül ha az ökológiai demokráciát vesszük szemügyre, a piacgazdaság helyettesítése az inkluzív demokrácia egy új intézményrendszerével szükséges, (de nem elégséges) feltétele a természet és a társadalom közötti harmonikus kapcsolatnak.

Szilárd alapokon nyugszik azon hitem, hogy az inkluzív demokrácia és a természet közötti kapcsolat sokkal harmonikusabb lenne, mint ami a piacgazdaságban vagy az államszocializmusban valaha is elérhető lehetne. Azon tényezők amelyek ezt a szemléletmódot alátámasztják, az inkluzív demokrácia mindhárom elemére kiterjednek: a politikára, a gazdaságra és a társadalomra.

Összefoglalva, szerintem ma tisztábban látszik, mint valaha, hogy melyik két lehetőség közül választhatunk. Ezeket úgy tudnám tömören összefoglalni, hogy 'demokrácia vagy barbarizmus'. De a demokráciát nem úgy értem, ahogy a különböző oligarchikus rendszerek a mai Északon demokratikusnak nevezik magukat, és hagyjuk most a Déli despotikus rezsimeket. Nem is a klasszikus és idejétmúlt demokrácia-fogalomhoz való visszatérésre gondolok.
A demokrácia csak azt jelentheti, hogy szintetizáljuk a két fő történelmi hagyományt, a demokrata és a szocialista tradiciót a radikális zöld, feminista és libertariánus eszmékkel. Remélem, az inkluziv demokrácia általam felvázolt modellje sikeresen megteremti ezt a szintézist.